Lennél fehér kalapos?

Az ember igyekszik „jó oldalon” állni, azután ez párszor nem sikerül neki. Nekem ez nem szegte a kedvemet és kitartóan igyekeztem a fehér kalaposok oldalára. Ebben az igyekezetben meglepően tapasztaltam, de ma már természetes, hogy a fekete kalaposok (másoknak rosszat akaró negatív fickók) világával szemben nem természetesen és nem magától értetődően létezik a fehér kalaposok oldala, hanem többé-kevésbé mindenkinek meg dolgoznia ezért annak, aki erre az oldalra vágyik.

Világos, hogy több árnyalat van és ennyi erővel lehetne különböző árnyalata azoknak a kalapoknak, melyeket az élet szereplői hordanak, de nem túlzott leegyszerűsítés, ha azt mondjuk, mindenkinek van egy iránya, amit az jelképez, hogy éppen a fehér vagy a fekete kalap irányába tart. Nekem eltartott egy darabig, mire egyértelműen az élet színházának fehér kalapos szereplői közé kerülhettem – micsoda önteltség ugye? Miért tudom ennyire biztosan? Hát azért, mert megfigyeltem, hogy azoknak, akik körülöttem élnek, messze nagyobb hasznára vagyok, mint amennyi energiájukat én lekötöm.

Milyen a fehér kalapos élet? Emberbarát és egyszerűen olyan, hogy másoknak akarsz jót és teszel is azért, hogy megvalósuljon. Ettől még ezeknek a másoknak nem csökken a felelőssége a saját életükkel kapcsolatban.

A fehér kalapos nem éli mások életét, nem éli helyettük, de jól érzékeli azokét és felismeri, hogy mivel lehet segítségükre.

Valaki most azt kérdezheti, jó-jó, de mi ezért a csere? A legkellemesebb dolgok közé tartozik, amikor mások sikerének úgy tudunk örülni, mintha az a miénk lenne. Szinte már ellent is mond a fehér kalapos lét önzetlenségének az, hogy bárki más öröme az övévé is válik.

Nézzük újra, mi ebben a csere! Amíg az emberek nagy része mohón arra vágyik, hogy neki jobb legyen, többje legyen, őt szeressék, addig ezek közül bármit is ér el, az csak egyetlen egy öröm. A fehér kalapos azonban annyi örömöt él meg, ahány ember sikerében csak részes, de még azokét is élvezi, akikéhez semmi köze. Ez igazán sokszoros öröm, azon emberek öröméhez képest, akik csak saját maguknak akarnak jót. Ez utóbbiaknak 1X (1-szeres) szorzójuk van a boldogsághoz, míg a ha egy fehér kalapos körül százan jobban boldogulnak az életükben, akkor az ő szorzója legalább 100X. Hát nem éri meg?

Nagy tévedés, hogy ahhoz, hogy nekünk legyen, ahhoz másoknak nem kellene lennie valaminek, vagy ahhoz, hogy mi boldogok legyünk, ahhoz valaki más boldogtalanabbnak kellene lennie. Ez olyan anyagelvű gondolkodás, ami nem igen veszi figyelembe az ember lelki természetét, hanem úgy véli, hogy ha valami valahol van, akkor máshol nincs, „hiszen egy dolog nem lehet egyszerre két helyen”.

Mondhatják nekem, hogy hány fekete kalapos, gonosz szándékainak engedő vagy azokat éltető ember éri el céljait. Az az ő dolguk, nekik természetes a gonoszság. Legtöbbünknek azonban a végét jelentené, ha nem tudnánk elegendő ideig vagy az esetek többségében pozitív irányába menni. A fekete kalaposok átmeneti győzelmei ne tévesszenek meg senkit, mert nem vagyunk ott pusztulásuk idején, amiért nagyon is megdolgoznak, de akárhogy is tesznek, nekünk, fehér kalaposoknak nem kell kívánnunk számukra semmi rosszat, mert már pusztán ezzel is közéjük állnánk.

Amúgy, nem mindenki fekete kalapos, aki úgy cselekszik, vagy annak látszik. Hiszen, mi fehér kalaposok is elveszítünk magunkkal szemben néhány csatát, esetenként nem az optimális megoldást választjuk, döntünk valahogy, de végül nem a körülményekhez igazodó legjobb végeredményt érjük el. A fehér kalapos azonban korrigálja magát és nem kezdi el megmagyarázni, hogyan volt rendben, ami pedig nem úgy volt. Ez nagy különbség a színpad két szereplő tábora között. Szerencsére – amin nem a véletlent értem – a fehér kalaposok közelében az ember érzi, hogy jó helyen van. S ha valaki nem veszi észre, hogy ténylegesen rossz környezetbe került, akkor csak nem támaszkodott eléggé kifinomult emberi, lelki érzékelésére, vagy nem vette azt komolyan, amikor pedig nagyon is tanácsos, mert csak akkor tévedhetünk igazán nagyot, amikor nincs elég információnk, vagy amikor nem nézünk szembe a tényekkel, melyek előttünk hevernek.

Szeretettel: Novák Ferenc
társ a nevelésben